Ki ne emlékezne a 90 –es évek előtti időszakra, mikor az addigi kommunista rendszer egyik alapeleme az ellenségkép ébren tartása volt. Éberségre nevelt minket a rezsim, mert az ellenség ott lapult mindenhol.
Az iskolában, a munkahelyeken, baráti társaságban, vendéglőkben és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen. A rendszer már csak ilyen volt, és így működött, így tudott csak fennmaradni. Volt, aki benyalta ezt a maszlagot és volt, aki nem. Aki nem, azok vagy bosszankodtak ezen az idióta világképen, vagy nevettek magukban. A rendszer kiépítette ennek az ellenőrző rendszerét is, mai szóval élve a besúgóhálózatát. Listák készültek a megbízható elvtársakról és a rendszer ellenségeiről. Köztudott volt néhány retorzió is. Útlevél megvonás, egyetemi – főiskolai tanulmányoktól eltiltás, zaklatás, előállítás. Nem válogattak a módszerekben.
Hittük, hogy a rendszerváltással véget értek ezek az anomáliák. Lelkesedéssel és bizakodással tekintettünk a jövőbe, terveztük és tanultuk az új és szabad rendszert, a demokráciát. Azóta sok-sok hajnalon arra ébredtünk, hogy kezünk bele lógott a bilibe.
Esztergomban az idő kereke visszafele forgott egy időben. Szép lassan visszalopózott az „átkos” némely bevált eszköze. Aki visszalopta, profi emberektől tanulta „művészetét”. Olyan emberektől, akik az „átkosban”már a kipróbált módszereket alkalmazták és élvezték annak minden előnyét. Meggyes mama úttörővezetőként, és megyei küldöttként már „kipróbált harcosa a szocialista béketábornak”. Apuka a Honvédség berkein belül küzdött az ellennel. Ismerték a rendszer működésének alapfeltételeit, és élvezték is annak minden előnyét. Egy ilyen családban szocializálódott gyerek világképe és értékrendje azonosul a szülők világképével. Az egy dolog, hogy változott az aktuális fenék, de melegedni azért jó odabújni a régihez.
„Kell egy csapat!” mondták a filmben, és kell egy ellenség, akivel szemben harcolhatunk. Ez az alap, ezt kell szajkózni! Ellenség nélkül nem élet az élet. Meggyes tehetséges gyerek lévén, regnálása alatt elkezdte alkalmazni a mamától tanult, bevált módszereket. Tette ezt hatalmának bebiztosításának érdekében. „Pajszeros” beceneve sem véletlenül ragadt rá, ő sem válogatott vezetési módszereiben. Létrejött egy magánrendőrség Védvár néven. Van itt lehallgatási botrány, melyben a volt kampányfőnökének és az alpolgármesterének telefonjait is figyelték. Vannak itt listák. Ellenzéki képviselőkről (mikor, milyen ügyben miként szavaztak), kapcsolati hálóról (ki kihez köthető), a „megbízhatatlanok” listája, melyen nem akármilyen személyek szerepelnek.
Meggyestől nem elegáns folyamatosan kommunistázni, nem elegáns Tétényit szocialistaként emlegetni. Pont Meggyes az, aki azokat a feljebb említett módszereket, az akkori idők kommunikációját bevetve ismét „békeharcosként” küzd. Megtanulva anyukától a „régi szép idők” szép szokásait, beveti hatalmi törekvései eléréséhez. Autokrata vezetési módszere látható a régebbi testületi üléseken is. Napjainkban szintén visszatérve az ősökhöz, az ellenségkép életben tartását próbálja szajkózni. Tétényi szoci, szoci segítséggel és háttérrel rendelkezik. Mondja Meggyes! Ócsárolja, nyomdafestéket nem tűrő minősíthetetlen hangnemben, mutogat vissza kreált ellenségére. Ebben segítségére van a képességeik hiányában igazából csak itt érvényesülő csaholó frakció tagjai. Pont az a Meggyes mondja, aki a mai napig úttörővezető anyukájától kér és kap segítséget stratégiájához. Ha kell, mama kimegy a térre nosztalgia sípjával, ha kell, telefonál, fenyeget. Tulajdonképpen nem is érteni, Tamás miért nem piros úttörőnyakkendőben jelenik meg a testületi üléseken, parlamentben, Előre” feliratú naciszíjjal? Nem hiteles a Díszmagyar rajta, inkább egy ifjúgárdista egyenruhában lehetne elképzelni, netán munkásőr szerkóban.
Előre Tamás! Vissza a gyökerekhez!
